1. FEJEZET

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet ami Zhanna múltjáról szól! Ha itt jártatok hagyjatok magatok után nyomot! ;) Jó olvasást!
xoxo Jenna

*Zhanna szemszöge*

  7 éves lehettem egy kedves, szerető, gazdag ám akaratos szülők egyetlen gyereke ként éltem, Sydney-ben. Az általános iskola első évét jártam és volt egy legjobb barátom Mike. Mindenki más került ismeretlen okokból. Mivel Mike a barátom volt ezért őt is kitagadták. Mindent meg tettem volna érte. Na igen a naiv gondolkodásom. Mike a szomszédunk volt így ismertem meg. Anyu és az ő anyukája legjobb barátnők voltak mindent együtt csináltak és mi is mentünk velük.

 Egyik nap sétáltunk Mike-kal hazafelé, a házunk előtt elbúcsúztunk és bementem. Anyát és apát a kanapén beszélgetve találtam.

-  Sziasztok, megjöttem – futottam oda hozzájuk és beültem közéjük.

-  Zhanna beszélnünk kell! – mondta anya komolyan.

-  Okés – mosolygok rá.

-  El fogunk költözni! – vág egyszerre a közepébe.

-  Micsoda? – hervad le a mosoly az arcomról. – Én nem megyek sehova. Nem hagyom itt Mike-ot – jelentem ki.

-  Jaj, kicsim már megint Mike. Los Angeles-ben kaptam munkát így oda költözünk, nagyon jó lesz– mondta apa.

-  Nem, nem, nem és nem. Nem megyek sehova. Oda költözöm Mike-hoz – hisztiztem.

-  Nem költözöl hozzájuk te Los Angelesbe költözöl velünk. Már beszéltem Michael anyukájával, hogy holnap hajnalban indulunk – emelte fel a hangját anyu.

Fogtam magam és átfutottam a szomszédba. MICSODA? Hajnalban? Mike anyukája nyitott ajtót nekem ajtót.

-  Csókolom, Karen néni. Mike itthon van? – kérdeztem félve.

-  Zhanna, drágám. Persze, gyere beljebb. Ott van a nappaliban – mutatott a nappali felé.

-  Köszönöm.

Befutottam a nappaliba, ahol Mike TV-t nézett.

-  Szia Mike, beszélnünk kell.

-  Szia Z! – ölelt meg – Gyere menjünk el sétálni.

Elmentünk a hozzánk legközelebb lévő parkba.

-  Na, mit szerettél volna? – mosolyog rám és zöld szemei, vagy inkább kék, ááá nem kékeszöldes szemei csak úgy csillogtak.

-  Ümm… hát… t-tudod mikor haza mentem a-anyáék azt mondták, hogy elköltözünk Los Angeles-be – makogtam el.

-  Az hol van?
-  Nehem tudoom messzee!-sírtam el magam.
-  Hé, ne sírj! Nem szeretem ha sírsz! Majd megoldjuk, telefonálunk és majd meglátogatjuk egymást – mondta, de szerintem ezzel csak a saját lelkiismeretét nyugtatta. Akár mennyire próbált pozitív lenni láttam az arcán, hogy nagyon megviselte. – É-és mikor indultok? – gyűlt könny a szemébe.

-  H-holnap hajnalban. Hidd el én p-próbáltam ellen állni, mondtam, hogy oda költözöm hozzátok, de ismered őket. Nagyon akaratosak – hüppögtem.

-  Én hiszek neked – folytak könnyek az arcán.

-  Nyugi. A-addig is élvezzük ki azt az időt amit együtt tudunk tölteni – töröltem le a könnyeimet és egy mosolyt erőltettem magamra.

Tovább sétáltunk csendben, úgy hogy kisujjunkat összeakasztottuk. erre nekem egy gyerekesen zseniális ötletem támadt.

-  Figyelj, Mike! – mondtam mire rám nézett. – Esküdjél meg az életedre, hogy senkinek, de tényleg senki sem az égvilágon ne engedd meg, hogy így – emeltem föl a kezünk – megfogja a kezedet. Csak nekem –  néztem rá komolyan. – És ha majd valamikor a jövőben megismerlek vagy te engem, akkor amelyikünk előbb megismeri a másikat, fogja meg így a kezét és ha kirántja a kezét azzal bebizonyította, hogy emlékezett erre. – mondtam izgatottan. Mire ő is elmosolyodott féloldalasan. Mindig így mosolyog és ezt annyira imádom.

-  Az életemre esküszöm! – mondta – De akkor tegyük már kicsit izgalmasabbá – súrolta össze a két kezét. És ravaszul vigyorgott. El kellett röhögnöm magam.

-  Na és mi az? – néztem rá kíváncsian.

-  Ha betöltöttük 16-ot, onnantól mindketten hetente fessük más-más színűre a hajunkat – vigyorgott.

-  Hülye, de az tönkre teszi a hajam! – „hisztiztem” hamisan.

-  Kit érdekel? Legalább megismerjük egymást.  – akasztotta össze újra az ujjunk.

-  Ez igaz. De arra nem gondoltál, hogy mások is befestik a hajukat? – néztem rá kérdőn.

-  Hangulatrontó vagy – mondja összeszűkült szemekkel. De aztán elröhögte magát. Én pedig csak mosolyogtam rajta. 
Vissza sétáltunk hozzánk és felmentünk a szobámba. 
-  Várj egy picit! - szóltam oda neki ő pedig rávetődött az ágyamra. Feltúrtam az egyik fiókomat és mikor megtaláltam amit kerestem odaadtam neki. 

-  Ez egy emlék, rólam. Vigyázz, rá és tartsd meg míg tudod! – mosolyogtam. Egy bőrkarkötőt nyomtam a kezébe amin lehet állítani a méretet. Még egyszer vettem neki a nyaraláson hogy szülinapjakor ezt adom neki de ez nem jött össze. 
-  Köszönöm. 

 Átmentünk hozzájuk és ő is adott nekem egy nyakláncot, de olyan fiúsat és jó hosszú volt.                                                 

-  Ez pedig rólam egy emlék. – mosolygott.

-  Köszönöm. – megöleltem és nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.

-  Fúj, már! – fintorgott, de elnevette magát.

  
  Másnap korán reggel indult a repülőnk így nem tudtam indulás előtt találkozni Mike-kal. Tegnap este már elbúcsúztam tőle és megbeszéltük, hogy a szülők segítségével webkamerázni fogunk. 
  A repülő út jól telt, megérkeztünk Los Angelesbe. Elmentünk a házunkba amit anyuék vettek vagy úgy 1 hónapja, persze ők előre tudták, de nekem csak most tudnak szólni. A házunk marha nagy beépített medencével, virágoskerttel, teniszpálya meg még sorolhatnám.

-  Gyere, kincsem! Elmegyünk egy étterembe enni valamit. –kiáltotta anya a ház másik végéből.

-  Rendben.

 Egy nagyon puccos étterembe mentünk, ami itt volt hozzánk közel. De mikor hazafelé tartottunk, anyu meg apu nagyon összekaptak valamin. Nem figyeltem, mert elaludtam. A kiabálásukra ébredtem.

-  DAVID, ILYET NE CSINÁLJ MÉG EGYSZER! – kiáltotta anyu.

-  MERT MIT TESZEL ELLENE? SEMMIT! – ordította apu.

-  AZ UTAT FIGYELD! – rikácsolt anyu én meg hátul ülve össze szorított szemekkel hallgattam.

 Anyu átnyúlt a kormányhoz így elkezdtünk kacskaringózni az úton. A többire már nem nagyon emlékszem, csak kocsi nyikorgás, sikítás és egy hatalmas durranás. Így történt, hogy egy hatalmas karambolban elvesztettem a szüleimet. Én egy agyrázkódással, csuklótöréssel és egy kisebb szalagszakadással megúsztam. Mikor kimentettek minket a kocsiból eszméletlen voltam és egy kisebb amnéziával ébredtem a kórházban. Természetesen az újságokba bekerültünk, de úgy hogy mind hármunkat halottnak írtak. Apám még a kocsiban meghalt, anyám pedig a műtőben, állítólagosan én is a kórházban haltam meg...  Bele se merek gondolni most mit gondolhat Mike…Azt hiszi halott vagyok. Jesszus! Az emlékeim nagyon homályosak voltak, így Mike vezetéknevére sem emlékszem. De a fogadalmunkra igen. A szüleim pénze már az enyém minden, ami az övüké volt. Senki hozzánk tartozó nincs, mert még anyuék úgy szöktek meg a szüleiktől az esküvő után Európából. Így nem tudok róluk semmit.

 Engem meg bedugtak egy árvaházba 18 éves koromig. Mike-ról nem tudok semmit, nem hallottam semmit. Persze nem is tudtam utána járni.

  Az árvaházban gyökeresen megváltoztam. Megtanultam az önvédelmet. Többször is megszöktem onnan, mert úgy bántak velünk mint az állatokkal, de mindig megtaláltak és vissza vittek. Viszont mikor megszöktem elmentem a bankba vettem ki pénzt és elmentem tetoválóhoz 15 évesen. Az egész jobb kézfejem tetoválva van.

 16 évesen fodrászhoz szöktem ki hetente, hajat festeni. Igen, nem felejtettem el a fogadalmam. Viszont mindig komolyan megbüntettek érte.
  A nyaklánc amit Mike-tól kaptam megvan. Minden nap hordom.

Lett stílusom is grunge.  Lett fültágítóm, (14 mm)  nyelv piercingem, orr piercing és köldök pc. 
  Eléggé ellenséges vagyok másokkal állandón a bajt keresem. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket nem? Sajnos eléggé hamar megbízom emberekben akik szimpatikusak, de ez a végemben van. Találtam egy barátot, vagyis inkább ő talált meg engem.. Taylor-nak hívják és keményen űzi a gót stílust.
  Benne is hamar megbíztam, de nem bántam meg. Együtt keveredünk bajba, néha elvisszük egymás helyett. Elmeséltem neki a kis történetem és ő mellettem áll mindenben. Ő 4 évesen került ide, mert a szülei alkoholisták voltak és drogdílerek. Leleplezték őket és most börtönben ülnek. Hozzám hasonlóan neki sem voltak más hozzátartózói akik ellátták volna őt így ide került. Nem tudom mi lenne velem nélküle.
16 évesen kezdtünk el együtt cigizni. Mindenki rólunk beszélt az árvaházban mert mi állatira különböztünk a többiektől. Ő 1 évvel idősebb volt nálam így ő előbb szabadult innen. Azt mondta maradhat egy évet és megvár, de mondtam, hogy menjen csak nem kell itt rohadnia még egy évet miattam. Belement, de megígérte, hogy hetente látogatni fog. 

 Mindig vissza emlékeztem Mike-ra. A kicsi szöszi Mike-omra. Elképzeltem milyen lehet most. Emlékszik-e rám. Gondol-e rám néha. Sokat meséltem Taylornak róla. Már amire emlékszem. 

  Taylor mindig is énekes akart lenni és a hangja is megvolt hozzá. Miután elment innen, youtube-ra elkezdett videókat felrakni úgy mint több ezer ember. És mint tudjuk ezerből egy embert szednek fel a menedzserek a youtube-ról és most pont ő volt az az egy. Hihetetlen volt hogy pont ő aki fél évvel ezelőtt engedtek ki innen egy sikeres menedzser és egy híres kiadót rakott az ölébe az élet. Rettenetesen büszke voltam rá és mindenben támogattam a magam módján. A menedzsere összerakta egy zenekarral és most ők a The Pretty Reckless. Imádom a zenéjüket és szerencsésnek érzem magam hogy ilyen barátnőm van. Hamarosan indul a turnéjuk mint elő zenekar.

Viszont nekem is elérkezett a nagy nap mikor beléphetek a nagyvilágba.